2019. március 3-án valahogy egészen más volt bemenni abba a kis imaházba, ahová immár magam is 8 éve járok hétről hétre, hogy Isten igéjét hirdessem. Annyiszor végiggondoltam, hogy mit is jelent az, hogy ez lesz az utolsó. Nehéz bizonyos dolgokat lezárni, elengedni mert ahhoz  emlékek kötnek. Így voltunk többen is a református imaházzal, a Virág utcában. 

Jó volt látni ezen az istentiszteleten azokat, akik ott voltak a kezdésnél is, akik egykor ásót, lapátot, téglát vagy kőműveskanalat fogtak. Hálát adhattunk munkájukért, és Isten áldását kértük életükre. 

Jó volt hallana Szigeti Zoltán tiszteletbeli presbiterünk visszaemlékezését arra az időre, amikor még csak imádságban harcoltak azért, hogy Isten tegye lehetővé számukra egy istentiszteleti hely építését. És hallani, hogy milyen csodálatos úton haladtak előre 1987 és 1992 között. 

Jó volt látni azokat az arcokat, akik ebben az imaházban ismerték meg Krisztust, és a legnagyobb csoda történt meg az életükben, újjászülettek. És jó volt látni az arcokat, akik bejöttek egykor, és otthont találtak itt, békességet, örömöt. 

Az igehirdetés alapigéje az az igevers volt, amit egykor Faragó Tibor nagytiszteletű úr olvasott fel a gyülekezet és a népes ünneplő sokaság előtt az imaház felszentelésénél: “Ezt mondta neki az ÚR: Meghallgattam imádságodat és könyörgésedet, amelyet elém tártál. Megszentelem ezt a templomot, amelyet építettél, hogy itt legyen az én nevem mindörökké; itt lesz a szemem és a szívem is mindenkor!” I. Kir 9, 3

Jó volt látni azt, hogyan volt jelen az Isten arca, szeme és szíve a taksonyi református gyülekezet életében az elmúlt harminc esztendőben, és jó azt tudni, hogy ugyanez Isten vezet bennünket tovább.

Olyan gyorsan fogytak el a helyek tavasszal, hogy a társaság egy részének az udvaron felállított jurtában kellett volna aludnia. Ön- és istenismereti, lélektani, és családfejlesztési utazásban, valamint lelki-testi feltöltődésben lehetett részük azoknak, akik ellátogattak a Diósdi, Kulcs-Rácalmási és Taksonyi Református Gyülekezet ezévi, nyári táborába a Mátrába.

Miért akarunk új templomot építeni?

Gyülekezetünk 1992-ben szentelte fel a máig használt imaházunkat, amelyet Faragó Tibor tiszteletes úr pártfogása alatt épített meg a közösség, és amely mai napig is kizárólagosan szolgálja céljainkat. Azonban ahogy elindultunk az önállósodás útján, ahogy saját lelkészt kaptunk, saját parókiát vásároltunk – bizony elkezdtük kinőni a rendelkezésünkre álló teret.

Csinosítgattuk, máig is szeretettel ápoljuk az utólag hozzáépített kistermünket, de be kellett látnunk, hogy akár csak egyetlen  csoportnyi fiatal vasárnapi gyermek-istentiszteletére is kevésnek bizonyul napjainkban. Ezért jelenleg már gyakorlatilag minden vasárnap a helyi óvodában – köszönet érte ez úton is – tartjuk gyermekalmainkat; és jó volna, ha óvodás, kisiskolás korú gyermekekkel külön-külön lehetne foglalkozni, amire még az igénybe vett külső helyszínen sincs lehetőségünk.

Hétközi alkalmainkra elég az ülőhelyünk az imaházban,  egy normál vasárnapi istentiszteleten elférünk, még ha nyáron hamar el is fogy a levegő. De aki járt már ünnepnapi, vagy akár csak a havonta ismétlődő családi istentiszteleteink valamelyikén, aki részt vett olyan istentiszteleten, ahol a keresztség sákramentumát szolgáltattuk ki,  láthatta, hogy bizony sokszor kell állniuk testvéreinknek a bejáratnál, ülőhely híján. Ezért talán jogosan éreztük mi is idejét, hogy nagyobb térrel gazdálkodhassunk.

Miért éppen ide, miért éppen most akarunk templomot építeni?

 Nem mi döntöttük el.  Emberi szándék ehhez bizonyosan nem is  volna elegendő, de úgy tűnik, imánk hamar meghallgatásra talált. Egy kedves taksonyi testvérünk ezt a telket adományozta nekünk.

Másik kedves testvérünk és családja 10.000 eurót  ajánlott fel a templomépítésre, az építés költségeire.

Egy helyi tervezőiroda felajánlása volt, hogy elvállalják ingyen az engedélyezési terv elkészítését.

De egyre többen támogatják kisebb adományokkal azóta is dédelgetett tervünket, ami odáig nőtt, hogy nem csak templomot álmodtunk, hanem gyülekezeti központot. Olyan gyülekezeti központot, ahol mindenki otthonra találhatna. Ahol egy időben lehet tartani gyermekalkalmat az istentisztelettel,  ahol méltó körülmények közt ülhetnénk szeretetvendégségeket, és ahol vendégeinknek akár éjszakai szállást is tudnánk biztosítani.

Bűnös ember voltunkból fakadóan türelmetlenek vagyunk. Sokszor  a magunk erejéből akarjuk siettetni az építés ügyének haladását.  Azután elkeseredünk, amikor mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy mi szeretnénk. De talán jól is van így mindez. Alázatra tanít bennünket.  Rávilágít, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut. Még buzgóbb imádságra ösztönöz, hogy belássuk, hogy mindez bizony a könyörülő Istené.

Most is őt kérem, hogy indítsa fel az itt jelenlevők szívét, hogy akár taksonyi akár más településről való reformátusként, hogy akár református akár más vallású taksonyiként – saját ügyükként tekintsenek erre a vállalkozásra. És nem csak anyagi támogatásra gondolok – noha természetesen arra is van mód –, sőt, elsősorban nem arra. Hálásak vagyunk minden elmondott imáért, minden apró, jóindulatú megnyilvánulásért, minden keresztbe tett fűszálért. Mert ugyan, ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgozunk mi, de hiszem, hogy az ő munkája a mi, az Önök áldozatos szolgálata által fog beteljesedni.

A tervet itt lehet megtekinteni!

Úgy legyen!

Elhangzott 2016. április 16-án, Csernátoni Nagy György emléktáblájának avatásán.

Szerző: Bozsoki Artúr gondnok

Te mit tennél, ha holnap összefutnál Jézussal?

Van egy régi mondás: soha ne ismerd meg a hőseidet. Mindez talán abból a pszichológiai tényből táplálkozik, hogy mindannyian légvárakat építünk, ha a példaképeinkről van szó, hajlamosak vagyunk idealizálni Őket. De vajon mi a helyzet a vallással? Mi történne, ha az ember, akinek az érkezésére több mint két milliárd ember vár, végre megérkezne?