2019. március 3-án valahogy egészen más volt bemenni abba a kis imaházba, ahová immár magam is 8 éve járok hétről hétre, hogy Isten igéjét hirdessem. Annyiszor végiggondoltam, hogy mit is jelent az, hogy ez lesz az utolsó. Nehéz bizonyos dolgokat lezárni, elengedni mert ahhoz emlékek kötnek. Így voltunk többen is a református imaházzal, a Virág utcában.
Jó volt látni ezen az istentiszteleten azokat, akik ott voltak a kezdésnél is, akik egykor ásót, lapátot, téglát vagy kőműveskanalat fogtak. Hálát adhattunk munkájukért, és Isten áldását kértük életükre.
Jó volt hallana Szigeti Zoltán tiszteletbeli presbiterünk visszaemlékezését arra az időre, amikor még csak imádságban harcoltak azért, hogy Isten tegye lehetővé számukra egy istentiszteleti hely építését. És hallani, hogy milyen csodálatos úton haladtak előre 1987 és 1992 között.
Jó volt látni azokat az arcokat, akik ebben az imaházban ismerték meg Krisztust, és a legnagyobb csoda történt meg az életükben, újjászülettek. És jó volt látni az arcokat, akik bejöttek egykor, és otthont találtak itt, békességet, örömöt.
Az igehirdetés alapigéje az az igevers volt, amit egykor Faragó Tibor nagytiszteletű úr olvasott fel a gyülekezet és a népes ünneplő sokaság előtt az imaház felszentelésénél: “Ezt mondta neki az ÚR: Meghallgattam imádságodat és könyörgésedet, amelyet elém tártál. Megszentelem ezt a templomot, amelyet építettél, hogy itt legyen az én nevem mindörökké; itt lesz a szemem és a szívem is mindenkor!” I. Kir 9, 3
Jó volt látni azt, hogyan volt jelen az Isten arca, szeme és szíve a taksonyi református gyülekezet életében az elmúlt harminc esztendőben, és jó azt tudni, hogy ugyanez Isten vezet bennünket tovább.
