„Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg lohol mellette.”
Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra. Ekkor egy idős asszony kiabált oda:
„Micsoda állatkínzás!”
Apa és fia összenéztek és leszálltak a szamárról. Néhány lépés után egy idegen kezdett gúnyolódni:
„Milyen ostobák vagytok, talán sétálni viszitek a szamarat? Minek tartjátok, ha még arra se jó, hogy vigyen benneteket?”
Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, a másik kezét a fia vállára tette, és így szólt: „Bárhogy teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik. Azt hiszem, legjobb lesz, ha csakis a saját fejünk után megyünk.”
